Navigáció |
ÁllásfoglalásunkAz I. világháború után a kapitalizmus dekadens társadalmi rendszerré vált. Kétszer döntötte az emberiséget krízisek, világháborúk és újraépítések barbár állapotába. A 8O-as években elérte széthullásának, hanyatlásának utolsó fázisát. Ezzel a visszafordíthatatlan történelmi folyamattal szemben csak egy alternatíva létezik: szocializmus vagy barbárság; kommunista világforradalom vagy az emberiség pusztulása. 1871-ben, a Párizsi Kommün volt a proletariátus első kísérlete arra, hogy véghezvigye a forradalmat. De ez egy olyan korszakban történt, amikor a forradalom feltételei még nem voltak elég érettek. Miután azonban a kapitalizmus belépett dekadens fázisába, és létrejöttek ezek a feltételek, az 1917-es oroszországi októberi forradalom megtette az első lépést egy valódi kommunista világforradalom felé, méghozzá forradalmi harcok nemzetközi forgatagában, amely aztán véget vetett az imperialista világháborúnak, és még több évig eltartott. Ennek a forradalmi hullámnak a zátonyra futása - különösen Németországban 1919-23. - vezetett ahhoz, hogy az oroszországi forradalom elszigetelten maradt és gyorsan elkorcsosult. A sztálinizmus nem az orosz forradalom eredménye volt, hanem annak sírásóéi. Azok az állami rezsimek, amiket Szovjetunióban, Kelet-Európában, Kínában, Kubában stb. a "kommunista" és "szocialista" jelzővel láttak el, mindössze az államkapitalizmus világszerte elterjedt tendenciájának legbrutálisabb formái voltak, amelyek a kapitalizmus hanyatlási fázisára jellemzőek. A 20-as évek kezdetétől minden háború imperialista háború volt a nagy és a kis államok haláltusájában azért, hogy nemzetközi szerephez jussanak. Ezek a háborúk az emberiségnek csak halált és rombolást hoztak. A munkásosztálynak nemzetközi szolidaritással és a burzsoázia elleni harccal kell szembeszállnia. A "nemzeti függetlenség", a "népek önrendelkezési jogának" ideológiái függetlenül attól, hogy ezeket kisebbségi, történelmi, vallási vagy egyéb okokkal védelmezik, a munkások számára valódi mérget jelentenek. Azáltal, hogy a burzsoázia egyik vagy másik frakciójának csapdájába csalva a munkásokat egymás ellen uszítják, és arra kényszerítik, hogy a kizsákmányolók érdekében a burzsoázia háborújában mészárolják egymást. A dekadens kapitalizmusban a parlament és a választások ugyanahhoz a szemfényvesztéshez tartoznak. Minden választásra való felhívás csak azoknak a hazugságoknak a megerősítésére szolgál, amelyek a kizsákmányoltak számára "valódi alternatívát" ígérnek. A demokrácia, amely a burzsoázia legképmutatóbb uralkodó formája, semmiben sem különbözik más kapitalista uralkodó formáktól, a sztálinizmustól vagy a fasizmustól. A burzsoázia minden frakciója egyaránt reakciós. Minden úgynevezett "szocialista" illetve "kommunista" munkáspárt a szélsőbaloldali szervezetek (trockisták, maoisták ex-maoisták, hivatalos anarchisták) mind a tőke politikai apparátusának baloldali szárnyát alkotják. A "népfront", az "anarchista" front, az "egységfront" minden taktikája, amely a proletárérdekeket bármely burzsoá frakció érdekeivel akarja egyeztetni, csak arra szolgál, hogy a munkásosztály harcát kontroll alatt tartsa és zsákutcába vezesse. A kapitalizmus dekadens fázisában a szakszervezetek mindenütt a munkásosztályon belül a tőkés rend szervezetei lettek. A szakszervezeti formák eltekintve attól, hogy "hivatalos" vagy "bázisszakszervezetek"-e, csak arra szolgálnak, hogy a munkásosztályt kontrollálják és harcukat szabotálják. Hogy harcát keresztülvihesse, a munkásosztálynak össze kell vonnia harcait azáltal, hogy azok megszervezését és elterjesztését saját kezébe veszi. Ennek olyan önálló népgyűlések és képviselői bizottságok révén kell megtörténnie, amelyeket mindig ugyanezek a gyűlések választhatnak meg vagy mondhatnak le. Így a terrorizmus nem lehet eszköze a munkásosztály harcának. A történelmileg kilátástalan társadalmi osztályok és a kispolgárság széthullásának kifejeződéseként a terrorizmus, ha nem az államok közti háború közvetlen eszköze, mindig táptalaja lehet a burzsoázia manipulációinak. Azáltal, hogy a terrorizmus kis csoportok titkos akcióiért száll síkra, teljes ellentétbe kerül azzal az osztályerőszakkal, ami a proletariátus tudatos és szervezett tömegének cselekedeteire támaszkodik. A munkásosztály az egyetlen osztály, amely abban a helyzetben van, hogy végrehajtsa a kommunista forradalmat. A forradalmi harc szükségszerűen konfrontációhoz vezeti a munkásosztályt a kapitalista állammal szemben. Hogy a kapitalizmust elpusztíthassa, a munkásosztálynak minden államot le kell rombolnia és a munkásosztály diktatúráját világszerte be kell vezetnie: azaz a munkástanácsok nemzetközi hatalmát, amely az egész proletariátust felöleli. A társadalom kommunista átalakulása nem jelenti se a gazdaság "önigazgatását", sem pedig "államosítását". A kommunizmus a tőkés társadalmi viszonyok tudatos megsemmisítését követeli a munkásosztály által: vagyis a bérmunka, az árutermelés, az országhatárok felszámolását. Ehhez egy olyan világközösséget kell létrehozni, amelynek minden tevékenysége az emberi szükségletek kielégítését célozza. A forradalmi politikai szervezetet a proletariátus élcsapata, vagyis a proletariátus tudatossá válási folyamatának aktív faktora képezi. feladata nem a "munkásosztály" megszervezése, és nem a proletariátus nevében való "hatalomátvétel", hanem hogy aktívan részt vegyen a harcok egyesítésében, acélból, hogy a munkások végre saját kezükbe vegyék harcukat, és ez a harc végre forradalmi formát öltsön. TevékenységünkA proletár harc céljainak és eszközeinek, valamint annak történelmi és közvetlen feltételeinek elméleti és politikai megvilágítása. Szervezett, egyesített és nemzetközi alapon centralizált intervenció, amelynek célja azon folyamat felgyorsítása, mely a munkásosztály forradalmi tetteihez vezet. A forradalmi gondolkodású proletárok átorientálása egy valóban kommunista világpárt felé, amely elengedhetetlen feltétele a tőkés uralom megszüntetésének és a kommunista társadalomhoz való eljutásnak. SzármazásunkA forradalmi szervezetek pozíciói és tevékenységük mind a munkásosztálynak és azon tanulságok eddigi tapasztalatainak eredményei, amiket ezek a politikai szervezetek a történelemből szereztek. Így az ICC azokra az eredményekre hivatkozik, amik a Marx-Engels körüli Kommunisták Szövetsége, a három Internacionálé, a 20-30-as baloldali kommunista frakcióinak, de leginkább a német, holland és olasz baloldaliak nyomán születtek. Magyarorszàg 1956: Népfelkelés a sztalinizmus ellenÖtven évvel azután hogy az 1956-osnépfelkelés sokkhullámként végigsöpört Magyarországon, a burzsoázia keselyűiismét "ünnepelik" az évfordulóját a maguk szokásos módján. A hagyományos civilmédia melankólikusan emlékezik a "Magyar nép" hősi ellenállásáról a"kommunizmus borzalmai" ellen, a "nemzeti függetlenség" érdekeben. Ezen visszaemlékezések viszont csupán leírják a felkelést, de nem annak valósértelmét: azt homályosan, torzítva mutatják be. Az 1956-os népfelkelés nem a nép azonszándékát fejezte ki, hogy a kommunizmust sztalinista modellre formálják, semazt hogy a nemzeti függetlenséget kivívják. Tulajdonképpen csak a kapitalizmusmegoldhatatlan ellentmondásainak a közvetlen következménye volt kelet-Europábanés az egész világon. A Kelet-Európai munkásosztály sztalinistakizsákmányolásaAlighogy véget ért a második világháború, a Moszkva és Washington közöttiinter-imperialista vetélkedés a Kremlint lázas fegyvergyártásra sarkallta.Fellendítették a nehézipari és katonai termelést - a fogyasztási cikkek és amunkásosztály életszínvonalának rovására. A Szovjetunió - mint nyertes - Kelet-Európát ellenőrzése alatt tartotta, ésmegkövetelte az emígy alárendelt államoktól, hogy a termelésüket teljes mértékbena Szovjetunió katonai és gazdasági érdekeinek szolgálatába állítsák. 1945 és 1946 idején valoságos pióca-rendszert vezettek be: egész gyárakatszereltek le és (munkásokkal együtt) áttelepítették őket orosz földre. ASzovjetunióban és az alárendelt "gyarmat" államokban a munkások kizsákmányolásamár a Dante által leírt pokolhoz fogható méreteket öltött. Így történt, hogyMagyarországon a sztachanovizmus sztalinista receptjének köszönhetően az1950-es tervben a fegyvergyártás megötszöröződött. Az orosz burzsoázia feladata volt hogy a munkások fizetését a lehetőlegalacsonyabban tartsa, ugyanakkor a nehézipart minél gyorsabban fejlessze.1948 és 1953 között az életszínvonal egész Kelet-Európában a háború előtti értéke alá esett, míg aSzovjetunió atombombával és Szputnyikkal büszkélkedett. Ezen körülmények hatására a munkásosztály dühe fokozatosan nőtt. Amértéktelen kizsákmányolás egyre elviselhetetlenebbé vált, a felkelés kitörőbenvolt. A csehszlovák és kelet-berlini munkások már fellázadtak, az oroszoknaktankokkal kellett a "rendet" helyreállítani. A keleten dúló sztalinizmus ellenifelkelés szele az 1956-os októberi magyar forradalomban érte el a tetőfokát. Október 23-án Budapesten a felkelés eredetileg tömegtüntetésként kezdődött,melyet a diákok a lengyel nép irántiszolidarítasból szerveztek, miután ez utóbbiak megpróbáltak fellázadni asztalinista uralom súlyos elnyomása ellen. Az a tény, hogy a kormány hajthatatlanul "fasisztáknak" meg"ellenforradalmároknak" bélyegezte a tüntetőket, az AVO (titkos rendőrség)vérengző agresszivítása, és főként az, hogy munkások ezrei csatlakoztak adiákok tüntetéséhez, vezetett ahhoz, hogy a békés tüntetés fegyveres felkelésséváltozott, amely az ország demokratikus reformálását és a haladó szellemű NagyImre rehabilitálását követelte. Az 1956-os Magyar felkelés osztályjellegeNem térünk ki most az összes részletre melyek okozói voltak az október 23-ifelkelésnek és az azt követő orosz beavatkozásnak miáltal több ezren életüketvesztették - nagyrészt fiatal munkások. Csupán a felkelés általános jellegétszeretnénk bemutatni annak érdekében hogy eloszlassuk a körülötte szövődötttévhiteket. A "régi gárdával" szembeni ellenállás két szinten nyilvánult meg. Egyrészt maga a burzsoázia részéről - aliberális bürokraták vezetésével akiket a radikálisabb diákok, értelmiségiek ésművészek támogattak; ők egydemokratikusabb és előnyösebb állami kapitalizmus megalakítását szorgalmazták.A másik oldalt a munkásosztály képezte illetve ennek spontán ellenállása a szörnyűkizsákmányolással szemben. Magyarországon ez a két mozgalom egybeolvadt.Csakhogy, míg a munkásosztály közbelépése a tiltakozó mozgalmat felkelésséváltoztatta, az értelmiségiek demokratikus és nacionalista ideológiákkalfertőzték meg azt, a proletár mozgalom legyengülését eredményezve ezáltal. A munkások fogékonysága a nacionalista "méreg" iránt nyilvánvalóan aközelmúlt következménye volt, az 1920-as évek ellenforradalmában gyökerezett. Amunkásosztályt világviszonylatban a leggyatrább erőnlét jellemezte akkoriban,ideológiailag megtört az előző (1917-1923-as) forradalom leverésében,fizikailag elgyötörte a világháború, szakszervezetek és rendőrség kereteibeszorítva nyomorgott. Ilyen körülmények között világos kilátás nélkül lehetetlenvolt messzebb menni a felkelés stádiumánál a forradalom irányába, ésMagyarországon ugyancsak nehéz volt ellenállni egy polgári párt nacionalistapropagandájának és a hadseregnek is. A munkások tiltakozó mozgalmát a már elviselhetetlenné vált élet- ésmunkafeltételek robbantották ki. Amint akcióba lendültek, a mozgalom senkiáltal előre nem sejtett erőszakos és feltartóztathatatlan jelleget öltött. Bára harcokban különböző osztályok vettek részt (diákok, katonák, parasztok,stb.), túlnyomó többségben a fiatalmunkások voltak azok akik a felkelés első napjaiban harcképtelenné tettékaz első orosz tankokat, amelyeket azzal a céllal küldtek Budapestre hogy "arendet helyreállítsák". Főként ők voltak azok is akik a magyar rendőrséget éshadsereget szétzilálták és felfegyverkeztek az AVO és az orosz hadsereg ellen.Mikor az orosz tankok második hulláma érkezett azzal a céllal hogy a felkeléstleverjék, elsősorban a munkásnegyedeket lőtték szitává, minthogy ezekvoltak a legfőbb ellenállók fészkei. Méga "rend helyreállítása" és a Kádár kormány beültetése után is, annak ellenérehogy munkások ezreit mészárolták le, a munkásosztály mégis még számos esetbenelkeseredett küzdelmekkel tanusított ellenállást. A felkelés proletáris jellegének legnyilvánvalóbb jele az igazi munkástanácsokmegjelenése volt országszerte. Gyári szinten választották őket, és egésziparzónákat és városokat kötöttek össze, miáltal egyértelműen az egészfelkelésnek ők képezték a szervező magvát. Magukra vállalták a fegyverkezés ésélelemkiosztás megszervezését, általános tüntetést folytattak és vezették afegyveres harcokat. Egyes városokban kétségkívül ők voltak a "fővezérek".Ezeknek a tanácsoknak a megjelenése nyugtalanságot és ellenszenvet ébresztett akapitalista osztályokban, keleten ugyanúgy mint nyugaton. Persze ha a magyar munkásküzdelmet az egekig magasztalnánk anélkül hogy agyengeségeit és hibáit elemeznénk, nem lennénk igazi forradalmárok. Tehát necsak dícsérjük, hanem bíráljuk meg a hiányosságait is, és vizsgáljuk meg amunkásosztály mozgalmának általános célkitűzéseit. Annak ellenére, hogy afelkelés idején Magyarország nagy részén a hatalom lényegében a munkásokkezében volt, az 1956-os felkelés nem tudatos kísérlet volt arra, hogy amunkásosztály magához ragadja a politikai vezetést és új társadalmi rendetalapítson. Csupán egy spontán lázadás volt, amely azonban nem tudott teljesenkiforrni, mert a munkásosztályban akkor még nem tudatosodott, hogy milyenpolitikai fontossággal bírnak a célkitűzéseik, minthogy még mindig azellenforradalom ideológiai súlya nehezedett rá. A legfőbb közvetlen akadály a magyar munkásokra nézve a hatalmasnacionalista és demokratikus ideológia volt mely mindenütt burjánzottkörülöttük. A diákok és értelmiségiek voltak ezen ideológiák legfőbbterjesztői, de maguk a munkások is áldozatul estek ezeknek az illúzióknak.Tehát ahelyett, hogy a munkásosztály önálló érdekeit tartották volna szem előtta kapitalista állam és a többi osztály érdekeitől függetlenül, a munkástanácsokhajlottak arra, hogy a munkásküzdelmet egyenlővé tegyék "a nép küzdelmével",hogy az államot átformálják, és kivívják a "nemzeti függetlenséget". A nemzetifüggetlenség reakciós utópia volt a kapitalizmus és az imperializmus bomlásaidején. A munkástanácsok, ahelyett, hogy a polgári állam megsemmisítésétkövetelték volna (mint a szovjetek tették 1917-ben), mindössze arraszorítkoztak, hogy az orosz hadsereg visszavonulását, és "független szocialistaMagyarországot" követeltek Nagy Imre vezetésével, na meg szabad vélemény-nyilvánításijogot, a gyárak saját vezetését, stb. A munkástanácsok által alkalmazott harcimódszerek határozottan forradalmiak voltak, a munkásosztály forradalmiságátigazolták. A célkitűzéseik viszont megragadtak a kapitalizmus gazdasági éspolitikai keretein belül. Az ellentmondásokat, amelyek a tanácsokat gúzsbakötötték, világosan felismerhetjük a következő követelésben, melyet a miskolcitanács terjesztett elő: " A kormánynak javasolnia kell egy Nemzeti Forradalmi Tanácsot, mely amegyei és budapesti munkástanácsokon alapszik és az általuk választottképviselőkből áll. Ugyanakkor a régi parlamentnek fel kell bomlania." (idézet a Kelet-EurópaiBurokrácia és Lázadás-ból, Chris Harman, 161. o.) Viszont ahelyett, hogy ezt megvalósították volna, a tanácsok a parlamentfelbontását, és egy központi munkástanács megalapítását követelték Nagy Imrekormányától - attól a kormánytól, amelyet feloszlatásra ítéltek! Ilyen illúziókcsakis a tanácsok bukásához, vagy a polgári államba való beilleszkedésükhözvezethettek. A legtöbb munkástanács küzdve veszett el, vagy önmagukatfeloszlatták mikor belátták, hogy további harcnak nincs értelme, minthogytulajdonképpen csak azért lettek megválasztva hogy a Kádár kormány bábjaikéntszerepeljenek. Az a tény, hogy a magyar munkások nem voltak képesek a saját helyzetüketforradalmilag felmérni, abban is megnyilvánult, hogy - tudomásunk szerint -egyetlen politikai forradalmi szerv semjött létre ezen hatalmas kitörések nyomán. Akárcsak az Olasz Baloldaláltal kiadott Bilan-ban írtákSpanyolországról az 1930-as években, az a tény, hogy a spanyol munkásosztályveszte egy új párt születését eredményezte az osztályon belül, radikálisküzdelmük ellenére, alapjában véve a munkásmozgalom mélypontra való süllyedéséttükrözte nemzetközi szinten. 1956-ig ez a helyzet bizonyos értelemben mégrosszabbodott: addigra már az utolsó baloldali kommunisták is eltűntek, s nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon; a munkásosztály szinte mindensaját politikai eszköztől megfosztva találta magát. Azt a kevés forradalmi hangot,ami még visszhangzott, könnyedén túlkiabálták az ellenforradalomihatalmak, melyneknek feladata az volt,hogy "a munkásosztály nevében" szóljanak. A sztalinisták mindenhol brutálisreakciósságot tanusítottak amint a munkásfelkelésre ráfogták, hogy az nem másmint összeesküvés a Horthy[1] klánnal, avagy a CIA-jel.Megundorodva, sokan kiléptek akkoriban a kommunista pártból, mely a magyarmunkások kegyetlen elnyomását szilárdan támogatta. Ráadásul némelyikük - apekingi Mao kormányzó elnök vezetésével - még bírálták is Kruscsovotamiért a magyar munkásokat nem eléggé kegyetlenül verte le! Az ők szemszögükbőlúgy tűnik, hogy a trockisták, akik a felkelés előtt "támogatásukról" harsogtak,a munkásosztály oldalára álltak. De a felkelést a "munkásdemokrácia" és"nemzeti függetlenség" érdekében történt "politikai forradalomnak" titulálni,csak megerősítené azt a tévhitet, hogy a magyar államnak már proletár karakterevolt, s csak meg kellett volna tisztítani a bürokratikus eltorzulásoktól ahhoz,hogy ismét teljesen munkáskézbe kerülhessen. A trockista szervezetek nem elégedtek meg annyival hogy szétfröcskölték azideológiai mérget azzal a céllal, hogy amunkásküzdelmet a polgári állam keretein belül tartsák, hanem azonkívülnyilvánosan támogatták a sztalinista bürokraták legliberálisabb szárnyát is. ANegyedik Internacionálé druidáinak álláspontja 1956-ban az Ernest Mandelírásában mely a Gomułka-klikk Lengyelországbeli győzelméről szól, effelől nemhagy semmi kétséget: "A szocialistademokráciának még sok csatát kell megnyernie Lengyelországon, (de) alegfontosabbat - mely lehetővé tette, hogy munkások milliói ismét azonosítsákmagukat a munkásállammal - már megnyerte" (idézet: Harman, 108.o.) 1956 óta több "radikális" elemzés készült a Magyarországon történtekről, dekevesen törnek ki igazán a trockista elemzési keretek közül. A Solidarity libertariánsai például az 1956-os Magyarországról szóló ismertetőjükben amunkásönállóság követelésében (ahogyan azt a magyar szakszervezetekkidolgozták!) a felkelés valóságos lázadási magvát vélik látni. De ez akövetelés, akárcsak a nemzeti függetlenség és demokrácia követelése is, csupánálcázta a munkások legfőbb célját: a kapitalista államforma megsemmisítését, ahatalom megragadását a tanácsok által, nem csak gazdasági, hanem politikaisíkon is. Az 1950-es évekre a burzsoázia sok frakciójanosztalgiával pillant vissza, mivel ebben az időszakban a kapitalista ideológiateljesen hatása alatt tartotta a munkásosztályt. Tehát a kelet-európai munkásokelkülönítve alávettettek mindazon illúzióknak, melyeket egy látszólag"különleges" állapot táplált. Minthogy a nyugati kapitalizmust látszólag jólétés szabadság jellemezte, igy nem volt nehéz a keleti munkásoknak, hogy aSzovjetuniót vagy a sztalinizmust és ne magát a világkapitalizmust tekintsékellenségüknek. Ez magyarázattal szolgál azokra a hatalmas illúziókra, melyekbena felkelők gyakran ringatták magukat a nyugati "demokratikus" rendszereketilletően. Sokan remélték, hogy a "Nyugat" segítségükre siet az oroszok ellen. Dea Nyugat már Yalta-ban "engedélyezte" a Szovjetuniónak a keleti munkásokkizsákmányolását és elnyomását, ráadásul semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy segítsen egy tömegesmunkásfelkelést mely annyira ellenőrizhetetlen méreteket képes ölteni. A Proletár világforradalom történelmileg még mindignapirenden vanA kapitalista világ már nem ugyanaz mint 1950-ben volt. Az 1960-as évekvége óta az egész rendszer egyre mélyebbre sülyed egy megoldhatatlan gazdaságiválságban, ez nem más, mint a kapitalizmus történelmi hanyatlása, mely közelszáz éve kezdődött. Válaszképpen erre a válságra a munkásosztálynak egy új generációja az osztályharc új korszakátnyitotta meg nemzetközi szinten. Ha összehasonlítjuk az 1970-1980-aslengyelországi tüntetéseket a magyarországi felkeléssel, láthatjuk, hogy sok -az 1950-es évekből eredő - illúzió kezdett szétfoszlani. A lengyel munkások nem"lengyelekként" hanem munkásokként küzdöttek, és a közvetlen ellenségük nem azoroszok voltak, hanem a saját burzsoáziájuk; a közvetlen céljuk nem a "hazájukmegvédése" volt, hanem a sajátéletszínvonaluk javítása. A nemzetközi munkásosztálynak ez az új megjelenése asaját osztályterületén helyezte újra történelmi napirendre a kommunistavilágforradalmat. Bár a magyar felkelés egy letűnt korszak része, melyet a munkásosztály túlhaladott, mégis, még ma issokat segíthet abban, hogy tudatosuljon a forradalmi küldetés a mai munkásosztályban. Az elkövetett hibák ésmelléfogások által a felkelés számos alapvető leckével szolgál arról hogy ki amunkásosztály ellensége: a nacionalizmus, az önkényuralom, a sztalinizmusminden formájában, a "nyugati demokrácia", stb, stb. De ugyanakkor a felkelésolyan hősi hírdetője volt annak a jövőnek, amelyre a munkásosztály mindenüttvár, mely a felfegyverzett munkástanácsok kísérteteként a burzsoáziátrettegéssel töltötte el, úgy keleten mint nyugaton. World Revolution, (Világforradalom)IKS újsága Nagy Britanniában [1] Horthy: admirális, aki az1919-es forradalmat leverte Magyarországon, antiszemita, együttműködött a nácikormánnyal. Anarcho-kommunista vitaest minden hónap első péntekén a Gondolkodó Autonóm Antikvárium szervezésébenNKA, cs, 01/20/2011 - 22:04
„Az osztályharc dinamikája
1968-tól máig" címmel vitaindító előadást tart a
Nemzetközi Kommunista Irányzat (ICC). Az előadást vita követi.
A helyszínen mozgalmi terjesztés (könyvek, brosúrák, filmek, zenék) és mozgalmi dalok élőben. Időpont: 2011. február 4. 17:00 Helyszín: Budapest, II. ker. Zsigmond tér 8. I. emelet (14-es kapucsengő) Világ proletárjai, egyesüljetek! Nyilvános vita Budapesten: A világgazdasági válság és az osztályharc perspektíváiNKA, p, 01/07/2011 - 23:35
A budapesti Gondolkodó
Antikvárium könyvesbolt nyilvános vitasorozatot indított az
osztályharc perspektíváiról és meghívta az ICC-t, hogy november
5-én tartson vitaindítót „A világgazdasági válság és az
osztályharc perspektívái" témában.
Előadásunk nagy hangsúlyt fektetett:
Ez volt az első alkalom, hogy egy ilyenfajta összejövetelen részt vehettünk Magyarországon, és a jelenlévők többsége számára is ez volt az első alkalom, hogy találkozhatott az ICC-vel. Így szinte szükségszerű volt, hogy az összejövetel egy „kérdés-felelet" vita formáját öltötte: a résztvevők megpróbálták elhelyezni és megérteni az ICC nézeteit és elemzéseit, valamint általánosabb szinten a baloldali kommunizmuséit. Ami minket illet, nagyra értékeltük a számunkra kínálkozó lehetőséget, hogy jobban megértsük a magyarországi forradalmi miliőn belüli jelenlegi vitákat, és, hogy ott milyen formában fogalmazódnak meg politikai kérdések. A vita főként az osztályharc forradalmi perspektívája körül folyt, és különösen a következő kérdések mentén: A proletárforradalom fel fogja veti a burzsoáziával való erőszakos konfrontáció problémáját. Fellép-e az ICC a fegyveres erők körében (ahogyan azt Engels javasolta), hogy a proletariátus forradalmi harca felé mozdítsa őket? Válaszunkban a következő érveket hangsúlyoztuk: Természetesen lehetetlen lesz megdönteni a kapitalizmust az elnyomó erők bizonyos dezintegrációja nélkül. Ez azonban csak egy olyan időszakban mehet végbe, amikor a burzsoázia és a világproletariátus közötti erőviszonyok olyanok, hogy a munkások elég erősek ahhoz, hogy megragadják a hatalmat és utat nyissanak a kommunizmus perspektívájának a társadalom egésze számára. Egy ilyen helyzetben a katonák, sőt bizonyos esetekben a rendőrség is eljutnak odáig, hogy csatlakoznak a legerősebb oldalhoz. Hivatkoztunk arra, ahogy Trockij 1917-ben felszólította a demoralizált kozákokat, hogy ne forduljanak a forradalom ellen. Úgyszintén hangsúlyoztuk, hogy napjainkban a világ legfontosabb hadseregeiben a katonák nem háborúra besorozott egyenruhás munkások (ahogy az I. világháború idején), hanem lényegében önkéntesek egy hivatásos hadseregben. Ilyenformán az elnyomó erők célja az, hogy fenntartsák a kapitalista társadalmi rendet. Még ha a katonák és rendőrök bérből, fizetésből élők is, ők nem tagjai a munkásosztálynak: munkaerejük a tőkét szolgálja a munkásosztállyal szemben. Ezért a forradalmi szervezeteknek napjainkban nem igazán az a céljuk, hogy „meggyőzzék" az elnyomó erőket, hanem, hogy úgy lépjenek fel, hogy a munkásosztály képes legyen kifejezésre juttatni saját perspektíváját az uralkodó osztály egészével szemben, a burzsoá állammal és annak összes elnyomó erőivel szemben, melyek egyedüli funkciója az, hogy fenntartsák a kapitalista rendet. Napjainkban a kapitalizmus környezetrombolásának rendkívül súlyos problémájával szembesülünk. A bolygót sürgősen meg kell menteni. A munkásosztályt azonban nem mozgósítja ez a kérdéskör. Az reformista és csupán azt akarja, hogy a kapitalista rendszeren belül javuljon a helyzete. Nem rendelkezik forradalmi tudattal. Lesz-e még időnk létrehozni a kommunizmust mielőtt a bolygót elpusztítja egy ökológiai katasztrófa? Válaszul az ICC azt felelte, hogy az ökoszisztéma elpusztítása csakugyan valódi veszélyt jelent az emberiség jövőjét tekintve. Azonban nem haladhatunk gyorsabban, mint ahogy maguk az események engedik, és a proletárharc kimenetele történelmi léptékben fog eldőlni. Magát a burzsoáziát is nagyon aggasztja a probléma, de képtelen választ találni rá. Mint a népesség egésze, a proletariátus is nagyon aggódik emiatt, de - csakúgy, mint a háború kérdése - az ökológia problémája nem mozgósító tényező a munkásharcokban. Napjainkban a proletariátus alapvetően gazdasági kérdések kapcsán mozdul meg, az életkörülményei elleni közvetlen támadások esetén. Hogyha kibontakoztatja a szegénység és a kizsákmányolás elleni harcát, csak akkor lesz képes tudatosságát arra a szintre fejleszteni, hogy minden egyéb kérdést (háború, ökológiai pusztítás és minden más a kapitalista termelési mód által okozott veszedelem) felöleljen forradalmi harcában. Más résztvevők kritikusak voltak elemzésünk bizonyos állításaival kapcsolatban. Egy elvtárs nem találta meggyőzőnek az ICC-nek az osztálytudat jelenlegi fejlődésével kapcsolatos nézeteit, és úgy érvelt, hogy még ha vannak is sztrájkok napjainkban, a proletár tömegek passzívak és nem forradalmiak. Másvalaki úgy vélte, hogy az ICC-nek az osztálytudatról adott elemzése nem materialista, mert az nem a proletár mozgalom végső célján - ami a termelés társadalmasítása - alapszik. Válaszul rámutattunk azokra a fontos munkásharcokra, amik számos országban zajlanak napjainkban. Ilyenformán nem mondható, hogy a dolgozó tömegek passzívak lennének a kapitalizmus támadásaival szemben. Az egyik példa a proletariátusnak a nyugdíjrendszer reformjával szembeni legutóbbi megmozdulása Franciaországban, ahol több mint hárommillió proletár (mindenféle bérmunkások, alkalmi munkások, munkanélküliek, egyetemi- és iskolás diákok) vett részt tömeges méretű utcai tüntetésekben. Azzal is érveltünk, hogy a forradalmároknak történelmi szemléletük kell legyen, és jó adag türelemre is szükségük van. Az előttünk álló feladat nagysága azt jelenti, hogy egy nemzetközi forradalmi mozgalom nem fog máról holnapra megjelenni. Emellett azt gondoljuk, hogy fontos elkerülni azt az idealista elképzelést, miszerint a forradalmi tudatot be lehet vinni a proletariátusba a semmiből, függetlenül a proletár tömegek anyagi és szubjektív életkörülményeitől. A tömegek forradalmi tudata szükségszerűen egy lassú és egyenetlen folyamat során alakul ki, és csak a kapitalizmus támadásai elleni egyre tömegesebb méretű harcok talaján fejlődhet ki. Ami azt az érvet illeti, hogy a proletariátus célja a termelés társadalmasítása, azt válaszoltuk, hogy a legfontosabb, hogy kitörjünk a profittörvény logikájából. A kérdés nem pusztán az elsajátítás magán- vagy társadalmi jellege, hanem mindenekelőtt a termelés és elosztás célja: emberi szükségletek kielégítésére való termelés a csereértékek, a pénz felhalmozása (melynek következménye a szegénység egyre több proletárra nézve) helyett. Más résztvevők azt kérdezték, hogy milyen elképzelésünk van a termelés céljáról és annak megszervezéséről a kommunizmusban. Idő hiányában rendkívül rövid volt az erre a kérdésre adott válaszunk és nem érinthette az ICC-nek, a kapitalizmus és a kommunizmus közötti átmeneti időszakra vonatkozó elemzésében foglalt valamennyi témát. Arra az általános jellegű megállapításra korlátoztuk mondanivalónkat, hogy a kommunizmusban a termelés az emberi szükségletek kielégítésének van alárendelve, és, hogy az véget fog vetni az áru és a profit uralmának. A fogyasztásra szolgáló javak termelését és elosztását szükségszerűen világméretekben kell centralizálni. Egy másik résztvevő azt állította, hogy Franciaországban 68' májusában forradalmi megmozdulás volt, mert abban benne volt a munkásosztály egésze és a diákok. Gyárakat és egyetemeket foglaltak el, tömeges méretű tüntetések voltak, a sztrájkolók szembeszálltak az elnyomó erőkkel stb. Azt válaszoltuk, hogy bár 68' májusában bizonyára a történelem legnagyobb sztrájkjára került sor, és bár új történelmi korszak nyitánya volt az osztályharcban, az nem volt forradalmi megmozdulás. Nem voltak munkástanácsok és a hatalom kérdése egyáltalán nem vetődött fel. Végül megkérdezték tőlünk, hogy az ICC miért tart fenn kapcsolatot egy anarcho-szindikalista csoporttal, mint amilyen a franciaországi CNT-AIT, a szindikalizmussal szembeni kritikus álláspontja ellenére. Az ICC számára az alapvető kritérium, ami ma meghatározza, hogy egy csoport a proletár táborhoz tartozik-e, az internacionalizmus. Ezért tartózkodunk attól, hogy szektás álláspontot foglaljunk el az olyan csoportokkal szemben, amelyek nem osztják az anarcho-szindikalizmussal kapcsolatos álláspontunkat. A toulousei CNT-AIT csoporttal (ez más, mint a „CNT-Vignolles"1) való jelenlegi kapcsolatunk annak egyértelműen internacionalista alapállásából és az ICC-hez való testvéries viszonyulásából fakad. Rámutattunk arra, hogy vannak egyéb országok, mint például Oroszország, ahol az ICC úgyszintén testvéries kapcsolatokat ápol (bármik legyenek is nézetkülönbségeink) az anarcho-szindikalista irányzathoz tartozó csoportokkal. A Gondolkodó Antikvárium könyvesbolt által szervezett és az ICC által felvezetett első nyilvános vita mindenképpen eleven és termékeny volt. Bizonyos, a vita során a proletariátus forradalmi potenciálját illetően megjelenő kétkedés ellenére, azok a résztvevők, akik megszólaltak, mindannyian hangot adtak azon meggyőződésüknek, hogy a kapitalizmusnak át kell adnia a helyét egy másik társadalmi rendszernek: a kommunizmusnak. A hozzászólások mind egy irányba mutattak ebben a kérdésben: tekintve a világban uralkodó helyzet súlyosságát, a jövő a munkásosztály kezében van. A vitára nagyon testvéries és komoly légkörben került sor, ahol mindenki kifejthette álláspontját, kifejezhette aggályait és egyet nem értését. Ez annál inkább jelentőséggel bír egy olyan országban, ahol a munkásosztály még mindig hatalmas nehézségekkel küzd abban, hogy harcot indítson a tőke támadásaival szemben, és továbbra is erősen rányomják bélyegüket a nacionalista ideológia és a sztálinizmus bukásának következményei, főképp, ami a reakciós ideológiák továbbélését illeti, melyek az etnikai kisebbségekkel szembeni idegengyűlöletben vagy a szélsőjobboldali csoportok erőszakos megmozdulásaiban fejeződnek ki. Befejezésül szeretnénk hálásan megköszönni a Gondolkodó Antikvárium könyvesboltnak ezt a kezdeményezést, hogy meghívott minket, mind pedig az összejövetel szervezőinek az angolról magyarra történő fordítást, ami valamennyi résztvevő számára lehetővé tette, hogy figyelemmel kísérje, amit elmondtunk, számunkra pedig, hogy aktívan részt vegyünk a vitában. Az a tény, hogy az ICC, ennek a meghívásnak köszönhetően, nyilvános körülmények között ismertethette elemzéseit a magyar fővárosban, véleményünk szerint az osztálytudat felszín alatt zajló fejlődésének újabb kifejeződése, ami napjainkban világszerte olyan politikai kisebbségek és elemek megjelenésében jut kifejezésre, amelyek kölcsönös kapcsolatok kialakítására törekszenek, hogy kitörjenek elszigeteltségükből és, hogy tisztázzák nézetkülönbségeiket valamint azt, amiben egyetértenek. ICC, november 8. 1 Ez a CNT-AIT-ből szakadt ki, és lényegében úgy működik, mint egy hagyományos szakszervezet. Gazdasági válság és osztályharc – az Nemzetközi Kommunista Áramlat (ICC) vitaindító előadásának vázlataNKA, v, 12/12/2010 - 11:19
Felvezetés - a gazdasági válságról:Az előadás a jelenlegi gazdasági válság és az osztályharc összefüggéseivel foglalkozik világviszonylatban. A válság mélységét jelzi a pénzügyi rendszer összeomlásának reális veszélye, illetve a jelentős eladósodottság következtében fennálló csőd-közeli helyzet a különböző nagyvállalatok, államok esetében. Alapvetően mégsem pénzügyi válságról van szó, hanem a kapitalizmus általános válságáról, konkrétan a hatvanas évek vége óta tartó túltermelési válságról: A második világháborút követő újjáépítési fázis 1968-ra kifulladt és kezdetét vette a kapitalizmus folyamatos hanyatlása, összeomlása. Ezt a helyzetet újabb és újabb hitelekkel próbálják kezelni, hogy felélénkítsék a piacokat és ezáltal elhárítsák a válságciklusokból adódó problémákat. A reálgazdaság utóbbi évtizedekben végbemenő zsugorodásával azonban csak újabb és egyre nagyobb hitelekkel tudják kezelni a korábban felhalmozott adósságokat, ugyanakkor a reálgazdaság visszaszorulása azzal is jár, hogy előtérbe kerültek a profitszerzés spekulatív módszerei, amiket a bankok és termelő vállalatok is alkalmaznak. Az ezen folyamatokból eredő ellentmondások törtek felszínre a pénzügyi szektorban 2008 során. A burzsoázia ugyan pénzinjekciókkal megakadályozta a rendszer teljes összeomlását, de az adósság-probléma továbbra is fennáll, folytatódik az államok eladósodása, fizetésképtelenné válása. Több európai országban a folyó kiadásokat sem tudják fedezni, ezért brutális támadást indítanak a munkásosztály ellen - csökkentik a béreket és a nyugdíjakat, megkurtítják a szociális támogatásokat. Annak ellenére, hogy a burzsoázia megpróbálja nem-létezőnek feltüntetni a kizsákmányolást, a szegénység növekedése, a „pénzügyi válság" rámutatnak az osztályellentétek létezésére és a kapitalizmus folyamatos, különböző formákban jelentkező, egyre kiterjedtebb válságára. Mindez, az export jelentős visszaesése révén az úgynevezett fejlődő országok - India, Kína - gazdaságát és az ottani munkásosztályt is érinti, a burzsoázia pedig ugyanazokkal az eszközökkel reagál, mint másutt: elbocsátások, újabb hitelfelvételek stb. Összességében a kapitalizmus egyre súlyosabbá váló katasztrófát jelent a munkásosztály számára: elbocsátások, megszorítások, az életkörülmények romlása, bércsökkentés, a bérek befagyasztása stb. Az osztályharcról:A második világháborút követő ellenforradalmi korszak a hatvanas évek végén jelentkező tömeges méretű proletárharcokkal ért véget. A munkásosztály ellenállt az ellene intézett támadásoknak és a hetvenes, nyolcvanas évek küzdelmei során visszanyerte önbizalmát - bár a harcok defenzívek maradtak és a gazdaság területére korlátozódtak. A keleti blokk 1989-es összeomlásával a burzsoázia részéről erőteljes ideológiai kampány indult (a sztálinizmus bukása = a kommunizmus bukása), ami súlyos csapást mért a proletariátus tudatosságára és harckészségére. A kapitalizmus csődjének nyilvánvalóvá válása és a munkásosztály életfeltételei elleni súlyos támadások azonban világszerte osztályreakciókhoz vezetnek, melyeknek számos példája van (Franciaország, Spanyolország, India, Nagy-Britannia, Dél-Afrika, Venezuela, Kína, Egyesült Államok). Egyre gyakoribbak az azonos helyen egymással párhuzamosan folyó harcok, amik lehetővé teszi azok kiterjesztését, a szolidaritás erősítését (pl. az utóbbi két évben: Görögország, Törökország, India, Kína, Spanyolország, Franciaország, Anglia, Olaszország, USA). Ugyanakkor a munkások körében hiányzik az egy osztályhoz való tartozás tudata, a kommunista forradalom lehetőségének tudata. Ezekhez tömeges harcokra van szükség, melyek során a munkásosztály meggyőződhet saját erejéről, a tömeges elbocsátások, a növekvő munkanélküliség - amelyek általában a tehetetlenség érzését keltik és lehetőséget adnak a burzsoázia számára a munkásosztály megosztására - azonban kezdetben nem kedveznek az ilyenfajta mozgalmak kialakulásának. Ebben az időszakban inkább viszonylag elszigetelt harcok fordulhatnak elő, a második szakaszban, amikor a munkásosztály már kevésbé kiszolgáltatott a burzsoázia zsarolásának, alakulhat ki nagyobb valószínűséggel a burzsoázia támadásaival szembeni egységes és szilárd fellépésre való törekvés. Ezzel együtt a forradalmároknak a jelenlegi harcokban is részt kell venniük, és a kommunista szervezetekre hárul a feladat, hogy felvázolják az általános perspektívákat a proletármozgalom számára. Zárásként néhány jel, ami a munkásosztály körében tapasztalható „érési folyamatra" mutat rá, melynek során bizonyos kisebbségek megpróbálnak túllépni a munkásosztály különböző szektorai közötti megosztottságokon és megkísérlik feltárni a harc hosszabb távú perspektíváit:
|
Latest in English
|
