Európa belépett a háborúba. Nem ez az első alkalom az 1939-45-ös második világmészárlás óta. A 90-es évek elején a háború porig rombolta az egykori Jugoszláviát, 140.000 ember halálát okozva, az „etnikai tisztogatás” nevében civileken elkövetett tömeggyilkosságokkal, mint az 1995. júliusi srebrenicai mészárlás, ahol 8000 férfit és fiatalkorút gyilkoltak meg hidegvérrel. Az orosz hadsereg Ukrajna elleni offenzívájával most kitört háború e pillanatban nem okozza ennyi ember halálát, de senki sem tudja még, hány áldozatot fog szedni végül. Méretei azonban sokkal nagyobbak, mint az ex-Jugoszláviában lezajlott háborúé. Most nem milíciák vagy kis államok harcolnak egymás ellen. A jelenlegi háborúban Európa két legnagyobb állama ütközik meg, melyek lakossága 150 illetve 45 millió fő, és amelyek óriási hadseregekkel rendelkeznek: 700.000 katona Oroszországban, és több mint 250.000 Ukrajnában.
Azonkívül: ha a nagyhatalmak be is avatkoztak az egykori Jugoszlávia harcaiba, az közvetett formában vagy „békefenntartó erőkben” való részvétellel, az ENSZ égisze alatt történt. Ma nem csak Ukrajna áll szemben Oroszországgal, hanem a NATO-ba tömörült valamennyi nyugati ország, amelyek – bár közvetlenül nem vesznek részt a harcokban – jelentős szankciókat hoztak Oroszországgal szemben, miközben elkezdtek fegyvereket küldeni Ukrajnába.
Tehát a most elkezdődött háború egy rendkívüli fontosságú drámai esemény elsősorban Európa számára, de az egész világ számára is. Már több ezer életet követelt mindkét oldal katonái és a civilek körében. Többszázezer menekültet indított útnak. Az energia- és a gabonaárak újabb emelkedéséhez fog vezetni, ami egyet jelent a fázással és az éhezéssel, miközben a világ országainak többségében a kizsákmányoltak, a legszegényebbek már eddig is látták, hogyan romlanak életkörülményeik az infláció hatására. Ahogyan mindig, most is a társadalmi gazdagság legnagyobb részét megtermelő osztály, a munkásosztály fogja a legnagyobb árat fizetni a világ urainak háborús cselekményeiért.
Ez a háborús tragédia nem választható el az utóbbi két év globális helyzetének egészétől: a pandémiától, a gazdasági válság súlyosbodásától, az ökológiai katasztrófák elszaporodásától. Világos megnyilvánulása ez a világ barbárságba süllyedésének.
A háborús propaganda hazugságai
Minden háborút masszív hazugságkampányok kísérnek. Át kell mosni a lakosság agyát, különösen a kizsákmányoltakét, hogy elfogadják a tőlük kért borzalmas áldozatokat, a frontra küldöttek életének feláldozását, anyjuk, élettársuk, gyermekeik gyászát, a civil lakosság rémületét, a nélkülözéseket és a kizsákmányolás fokozódását.
Putyin hazugságai otrombák, és annak a szovjet rezsimnek a hazugságait tükrözik, amelyben a KGB tisztjeként elkezdte pályafutását. Azt állítja, hogy egy „speciális hadműveletet” hajt végre, hogy segítséget nyújtson a Donbassz lakosságának, amely „népirtás” áldozata, és büntetés terhe mellett megtiltja a sajtónak a „háború” szó használatát. Saját elmondása szerint fel akarja szabadítani Ukrajnát az azt kormányzó „náci rezsimtől”. Bizonyos, hogy a keleti országrész oroszul beszélő lakosságát üldözik az ukrán nacionalista milíciák, amelyek gyakran ápolnak nosztalgiát a náci rezsim iránt, de népirtás nincs.
A nyugati kormányok és sajtó hazugságai ennél kifinomultabbak szoktak lenni. Bár nem mindig: az Egyesült Államok és szövetségesei, köztük a nagyon „demokratikus” Egyesült Királyság, Spanyolország, Olaszország és… Ukrajna (!) a 2003-as iraki beavatkozást annak a – teljességgel kitalált – fenyegetésnek a nevében adták el, amelyet a Szaddam Husszein kezében lévő „tömegpusztító fegyverek” jelentenek. Ez a beavatkozás többszázezer halottat követelt, és kétmillió embert kényszerített menekülésre az iraki lakosság körében, ezenkívül több tízezer halottat követelt a koalíció katonái közül.
Ma a nyugati demokratikus vezetők és sajtó a „gonosz emberevő óriás” Putyinról és a „jó kisfiú” Zelenszkijről szóló mesét adják elő nekünk. Már jó ideje tudjuk, hogy Putyin egy cinikus bűnöző. Azonkívül annak is látszik. Zelenszkij kihasználja azt, hogy nincsen akkora bűnügyi előtörténete, mint Putyinnak, és hogy a politikába való belépése előtt népszerű komikus színész volt (aminek eredményeképpen nagy vagyonra tett szert az adóparadicsomokban). De komikusi tehetsége most lehetővé tette számára, hogy nagy elánnal öltse magára a hadvezér szerepét, aki megtiltja a 18 és 60 év közötti férfiaknak, hogy külföldre menekülni szándékozó családjukkal tartsanak, aki gyilkolásra hív fel „a Hazáért”, azaz az ukrán burzsoázia és oligarchák érdekeiért. Mert bármilyen színűek legyenek is a kormányzó pártok, bármilyen legyen is szónoklataik tónusa, minden nemzetállam elsősorban a kizsákmányoló osztály, a nemzeti burzsoázia érdekeinek védelmezője a kizsákmányoltakkal és más nemzeti burzsoáziák konkurenciájával szemben.
Minden háborús propagandában minden állam „megtámadottként” mutatja be magát, amelynek meg kell védenie magát az „agresszortól”. De mivel valójában valamennyi állam útonálló, nincs értelme azt kérdezni, hogy melyik útonálló húzta meg először a ravaszt egy leszámolás során. Most Putyin és Oroszország lőtt elsőként, de a múltban az USA gyámsága alatt álló NATO sok olyan országot felvett soraiba, amelyek a keleti blokk és a Szovjetunió összeomlása előtt Oroszország fennhatósága alatt álltak. A háború elkezdésével a bandita Putyin arra törekszik, hogy visszaszerezze országa múltbéli hatalmának egy részét, mindenekelőtt azáltal, hogy megakadályozza Ukrajna NATO-hoz való csatlakozását.
Valójában a XX. század elejétől fogva a permanens háború a belőle fakadó borzalmas szenvedésekkel együtt elválaszthatatlanná vált a kapitalista rendszertől, egy olyan rendszertől, mely a vállalatok és az államok közötti versenyen alapszik, amelyben a kereskedelmi háború imperialista háborúhoz vezet, amelyben a rendszer gazdasági ellentmondásainak, válságának súlyosbodása egyre háborúsabb konfliktusokat szül. Egy olyan rendszertől, amely nyereségen és a munkások ádáz kizsákmányolásán alapszik, amelyben ez utóbbiak a vérükkel kényszerülnek megfizetni azt, amit korábban a munkájukkal fizettek meg.
2015 óta a világ katonai kiadásai az egekbe szöktek. Ez a háború brutálisan felgyorsítja ezt a folyamatot. E halálos spirál jelképeként Németország elkezdett fegyvert szállítani Ukrajnának, ami a második világháború óta először fordul elő. Az Európai Unió első alkalommal szintúgy fegyverek vásárlását és Ukrajnának való átadását finanszírozza. És Vlagyimir Putyin orosz elnök azzal fenyegetőzik, hogy nukleáris fegyvereket bevetésével fogja bebizonyítani eltökéltségét és pusztító erejét.
Hogyan vessünk véget a háborúnak?
Senki sem tudja pontosan megmondani előre, hová fejlődik tovább a jelenlegi háború, bár Oroszország sokkal erősebb hadsereggel bír, mint Ukrajna. Jelenleg számos tüntetés zajlik világszerte, és magában Oroszországban is, az orosz beavatkozás ellen. De nem ezek a tüntetések fognak véget vetni a viszálynak. A történelem bebizonyította, hogy a kapitalista háborúnak véget vetni képes egyetlen erő a kizsákmányolt osztály, a proletariátus, a burzsoá osztály közvetlen ellensége. Ez történt akkor, amikor Oroszország munkásai 1917 októberében megdöntötték a burzsoá államot, és amikor Németország munkásai és katonái 1918 novemberében fellázadtak, fegyverszünet megkötésére kényszerítve kormányukat. Ha Putyin képes volt többszázezer katonát küldeni Ukrajnába, ha számos ukrán ma készen áll arra, hogy életét adja „a Haza védelmében”, akkor ez nagyrészt annak az eredménye, hogy a világ ezen részén a munkásosztály különösen gyenge. A magukat „szocialistának” vagy „munkásnak” nevező rezsimek 1989-es összeomlása rendkívül kemény csapást mért a világ munkásosztályára. Ez a csapás érintette azokat a munkásokat, akik 1968-tól kezdve és a 70-es éveken át keményen harcoltak olyan országokban, mint Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság, de még inkább az úgynevezett „szocialista” országok munkásait, például a lengyelországi munkásokat, akik tömegesen és nagy eltökéltséggel harcoltak 1980 augusztusában, rákényszerítve a kormányt, hogy hagyjon fel a represszióval, és teljesítse követeléseiket.
Nem „a békéért” való tüntetéssel, nem az egyik ország másikkal szembeni támogatásának választásával lehet valódi szolidaritást nyújtani a háborús áldozatoknak, a civil lakosságnak és mindkét oldal katonáinak, akik közül sokan egyenruhába öltöztetett és ágyútöltelékké változtatott proletárok. Az egyedüli szolidaritás abban áll, hogy elítélünk MINDEN tőkés államot, MINDEN pártot, amely arra szólít fel, hogy egyik vagy másik nemzeti zászló alá tömörüljünk, MINDENKIT, akik a béke és a népek közötti „jó viszony” illúziójával által minket. Az egyedüli szolidaritás, amelynek valódi hatása lehet, a tömeges és tudatos munkásharcok kibontakozása az egész világon. És különösen annak kell tudatában lenniük, hogy felkészülést jelentenek azon rendszer megdöntésére, amely felelős a háborúkért és az emberiséget egyre inkább fenyegető valamennyi barbárságért – a kapitalista rendszer megdöntésére.
Ma a munkásmozgalom régi jelszavai, amelyeket az 1848-as Kommunista Kiáltvány fogalmazott meg, inkább napirenden vannak, mint bármikor: A munkásoknak nincs hazájuk! Világ proletárjai, egyesüljetek!
A nemzetközi proletariátus osztályharcának kibontakozásáért!
NEMZETKÖZI KOMMUNISTA ÁRAMLAT, 2022.02.27.